Aki van olyan lelkes rajongója a sportágnak, hogy a reggeli/délutáni kávé mellé is még egy kis síugrást választ olvasnivalónak, annak aligha kell elmagyaráznunk, hogy a hátszél — ellentétben nagyjából az összes többi sportággal — nem kifejezetten barátja a síugróknak. Persze van, hogy egy versenyzőt egészen más dolgok hátráltatnak, mint például Vörös Virág esetében, aki egy nehéz szezonnyitó versenyt élt meg Ramsauban. Ezekről lesz szó véleményrovatunk aktuális fejezetében.
Minden sánc más és más, és amellett, hogy a leglátványosabb fizikai paraméterekben, mint például a nekifutó vagy a sáncasztal meredeksége illetve magassága vannak különbségek, mindegyiknek megvan a saját, rá jellemző uralkodó széliránya. Van persze, ahol ez napszak függő, amire talán a legjobb példa Planica, ahol pont emiatt rendezik (legalábbis márciusban) délelőtt a szezonzáró versenyeket, és aztán van persze olyan helyszín is, ahol örülnek a szervezők, ha nem fújja el a szél a versenyt. És itt van Engelberg, ami sokszor hátszeles vagy legalábbis “hátszél érzékeny” sánc, és ezen az elmúlt néhány év, és az immár villanyfény mellet zajló versenyek sem látszanak igazán változtatni.
Ez persze nem baj, sőt, a világkupa azért világkupa, hogy az idény során sokféle sáncon, és eltérő körülmények között derüljön ki, hogy ki a legjobb. Igaz ez még akkor is, ha a hátszél amolyan “nemszeretem” műfaj, hiszen hiába repülhetnek kicsit nagyobb sebességgel az ugrók, a hátulról érkező légmozgás miatt a levegő nem tart annyira, nem lehet olyan jól ráfeküdve siklani, mint szembeszélben. Kicsit más kvalitások kellenek ilyenkor, és főleg az tudja nagyon a pokolba kívánni a hátszelet, aki akkor van igazán elemében, ha egy kicsit aláfúj a léceinek a szél. Jókora leegyszerűsítése ez a dolgoknak persze, de tipikusan a norvég és a szlovén iskola ilyen (mindig vannak persze kivételek), ellenben például a lengyelek sokszor jobban feltalálják magukat ilyen körülmények között is. Kamil Stoch például a szombati versenyen már tizedik engelbergi dobogóját ünnepelhette, ami egészen bámulatos teljesítmény. (Mondjuk hivatalos facebook oldalának tanúsága szerint Kamil felesége szereti beilleszteni az itteni dobogósoknak járó angyalt formázó trófeákat az ünnepi dekorációba, így miután “le volt adva a rendelés”, nem mehetett üres kézzel haza az olimpiai bajnok, noha a korábbi évek trófeáit rejtő dobozt felnyitva is lett volna miből válogatni 🙂 – na de vissza a síugráshoz).
Persze, hogy minimális különbségekről beszélünk ilyenkor, azt azért jól jelzi, hogy összességében a hétvégén ismét az a két versenyző nyújtotta a legjobb teljesítményt, mint a szezonban majdnem mindig: Halvor Egner Granerud és Markus Eisenbichler. Kettejük mérkőzősében az utóbbi hetekben egyértelműen Granerud javára billent a mérleg, hiszen a norvég fantasztikus szériában van, és már sorozatban ötödik győzelménél jár, 7 verseny, azaz a szezon egynegyede után pedig 600-463 arányban vezet a pontversenyben. Külön érdekes kérdés, hogy meddig tart ez a széria, hiszen síugrásban sok-sok éve sorozatban hat győzelemnél van az “üvegplafon”, ez a rekord, amit eddig öten, Janne Ahonen, Matti Hautamäki, Thomas Morgenstern, Gregor Schlierenzauer, Ryoyu Kobayashi tudtak elérni, a hetedik siker viszont már nem lett meg egyiküknek sem, valami mindig közbejött. Olyan szabály persze nincsen, ami kimondaná, hogy Granerudnek ne jöhetne ettől össze egy akár ennél hosszabb sorozat, a tapasztalat inkább az, hogy néhány hétnél tovább nehéz fenntartani egy-egy ilyen nyerő szériát, amikor valaki a folyamatos jó ugrásokból önbizalmat merítve egyfajta flow állapotban, ihletett formában versenyez. Részben egyébként ez az oka annak is, hogy egy-egy sikeres szezont utána nehéz megismételni, hiszen abban a sportágban, ahol a fantasztikus és középszerű teljesítményt adott esetben néhány kis részlet választja el csak egymástól, nehéz folyamatosan a csúcson lenni.
Ezért is jelentős eredmény, hogy Eisenbichler azzal, hogy az elmúlt hetekben is általában odaért valamelyik “sok pontot érő” helyre, látótávolságban marad még a szárnyaló Granerudhöz képest, és még az is benne van a pakliban, hogy most, hogy a mezőny majd a Négysáncversenyen a német sáncokra látogat, akár vissza is veheti a kezdeményezést. Legalábbis ez lenne a sokáig izgalmas összetett szempontjából optimális forgatókönyv, a norvég szurkolók persze nyilván mást mondanának.
Akit nagyon sajnálhatunk, hogy nem volt ott Engelbergben, az Karl Geiger, aki a hátszeles körülmények között igazán elemében lehetett volna, és akár ott lehetne harmadikként ebben a most kétesélyesnek látszó összetett csatában. Ehhez képest a sírepülő világbajnok 141 pontjával most nincs rajta az első lapon, azaz a első 10-ben az összetettben (11.). Geiger ugyebár koronavírus-fertőzés miatt volt kénytelen kihagyni a hétvégét, amit valószínűleg úgy kaphatott el, hogy újdonsült apukaként rövid kimenőt kapott Stefan Horngacher csapatából. Ezt a részletet azért érdemes lesz észben tartani majd akkor is, amikor a rövid karácsonyi szünet után újra PCR-tesztek alá veti magát a mezőny a négysáncon, noha persze kívánjuk mindenkinek, hogy senkit ne érjen az ünnepek alatt/után kellemetlen meglepetés.
A héten Ramsauban elkezdődött a női világkupa sorozat is, és márciusi térdszalag-szakadásából visszatérve ott volt a szezonnyitón Vörös Virág is. Ez önmagában mindenképp egy örömteli hír, hiszen bár benne volt ebben a koronavírus járvány is, hogy így alakult, ám Virág így végülis mindössze egyetlen nyári grand prix versenyről maradt le a sérülés miatt, ám ezzel sajnos magyar részről a végére is értünk a pozitívumoknak.
Virágnak ugyanis nem sok sikerélményben volt része az első versenyen — ne szépítsük, a mezőny legvégén volt. Írhatnám azt is, hogy kijózanító hétvége volt, ha nem lett volna alkalmam előzetesen Virág edzőjével, Vasja Bajccal beszélni, aki különösebb kertelés nélkül elmondta, hogy nem úgy alakult a felkészülés, ahogy addig terveztek. A lényeg az előzetesünkbe is bekerült, mindenesetre ezek után annyira már nem volt váratlan, ami történt.
Így utólag könnyű megvonni a mérleget, hogy Virág számára még túl korai volt egy VK-verseny szintű erőpróba, de ettől még eszemben sincs rajta köszörülni a nyelvemet, már csak azért sem, mert azt gondolom, nem csak akkor kell egy sportolót támogatni, amikor csúcsformában van, hanem akkor is — sőt leginkább akkor — amikor nem megy neki.
Ha őszinték vagyunk, az lett volna egyébként a csoda, ha a visszatérés zökkenőmentesen megy, hiszen egy hasonló sérülésből, ami Virágnak ráadásul már a második, még a legnagyobb klasszisoknak sem szokott könnyű lenni az újrakezdés. Egyébként ha valaki visszanézi a magyar lány eredményeit, amikor 2017-ben az első térdsérülését követően visszatért, beletelt két szezon, mire eljutott arra a szintre, amit a sérülés előtti formája, például a 2016-os Alpencup-győzelem nagyjából előre vetített.
Elmondta egyébként Virág is, hogy neki nem lenne baj, ha csak januárban kezdenének, sőt amikor interjúztunk vele, akkor még úgy is volt, hogy Ljubnoban lesz csak az első forduló. És hát benne lehet az is a dolgok mostani állásában, hogy a lillehammeri törlés után ő is úgy készült fejben, hogy van ideje, most mégis volt egy verseny még karácsony előtt.
Persze edző és versenyző láthatja máshogy, hogy el kell-e ilyenkor indulni, habár így most legalább már tudjuk, mekkora hegyet kell megmászni, hogy újra egy olyan szinten legyen, amit ő elképzelt magának. Az ugyanis még önmagában nem tragédia, hogy most itt tart, a gond az lenne, ha nem jutna előrébb. Ehhez persze elsősorban most neki kell belül rendezni a sorait, megtalálni magában újra a tüzet, a motivációt a további kemény edzésekhez, és akkor idővel jönni fognak a szebb eredmények is.
Ami nekünk, a szurkolóinak reményt adhat ehhez, hogy volt már Virág korábban hasonlóan nehéz helyzetben, és akkor sikerült kilábalnia a belőle, bízzunk hát benne, hogy most is sikerül.
Síparadicsom Blog 