A mondás ugyan úgy tartja, „rossz az, aki rosszra gondol”, ám a címben megfogalmazott kérdés ezúttal pontosan azt jelenti, amire a Kedves Olvasó (na jó, lehet, csak a szerző) elsőre gondol. Mármint, hogy kinek mi van a lába között. Mindenki megnyugtatására megígérem, ezúttal is (nagyrészt) síugrásról lesz szó.
Bár amikor ezeket a sorokat írom (vagy legalábbis, amikor nekifogtam), az olimpiai versenyekből a férfi csapatverseny még hátra volt, de az ötből négy verseny után is meg lehetett előlegezni, hogy a megannyi kiváló versenyzői teljesítmény, esetleg vitatható zsűridöntés mellett is ennek az olimpiának síugró szempontból a legemlékezetesebb és legbotrányosabb sztorija a vegyescsapat-verseny (összefoglaló itt), ami azt hiszem, legalább egy kicsit a sportág minden rajongójánál kiverte a biztosítékot. És hát nehéz lenne tagadni, hogy bár a szlovén győzelmet valószínűleg akkor sem veszélyeztette volna semmi, ha egyetlen kizárást sem látunk, a négy éremesélyes csapatot (Norvégia, Japán, Németország, Ausztria) érintő, összesen öt diszkvalifikáció után nehéz komoly képpel valódi versenyről beszélni. PR-katasztrófáról, és negatív reklámról, már ami mondjuk a női szakágat, vagy az olimpián most debütáló vegyes számot illeti, annál inkább. Még akkor is, ha mondjuk a kanadaiak csodaszámba menő bronzérmének — ha már így alakult — azért velem együtt többen örültek.
Ehhez persze azért az olimpia is kellett, hiszen, ha ugyanezt az öt kizárást mondjuk egy héttel korábban Willingenben sikerült volna összehozni, aligha kavar ekkora port. Ugyanis ami történt, az maximum volumenében rendkívüli, ugyanakkor VK-hétvégéken egyáltalán nem példátlan eset.
Kicsit olyan ez, mint úgy másfél-két évtizede a kerékpársportban az EPO-korszak vége felé. Volt egy, a szabályok szerint tiltott teljesítményfokozó szer, amivel „ügyes” adagolással mégis meg lehetett úszni az ellenőrzést. Aztán egyszer csak szintet lépett a doppingellenőrzés, illetve már akkora méretekben zajlott a csalás, hogy egy-két ügyet szimplán nyomozati úton fel lehetett deríteni. Ennek akkor ez lett az eredménye, hogy volt olyan, hogy az esélyesek többségét lekapcsolták a Tour de France előtt, illetve volt néhány év, amikor meglehetősen gyakori volt a versenyről éppen doppinggal lebukott, kínos magyarázkodások közepette távozó sárga trikós látványa.
Na hát itt most, azt hiszem, valami nagyon hasonló történet húzódik meg a háttérben. Síugrásban persze a szó hagyományos értelmében vett dopping nem nagyon van, hiszen az állóképességnek igazán nagy szerepe nincs, izomtömeget sincs sok értelme a végtelenségig növelni, így a klasszikus „kokszolásnak” nem sok tere van. Jellemző, hogy a nagyon kevés doppingeset közül sokszor mondjuk valamilyen kábítószer fogyasztásáért járt felelősségre vonás, ami ugyan tényleg tiltólistás, meg hát élsportolóként nem szép dolog, de teljesítményfokozásnak azért nehéz lenne nevezni. De még Dmitriy Vassiliev is “csak” tiltott vízhajtó használata miatt kapott eltiltást még 2001-ben, aminek mondjuk a testtömegre, ami már akkor is sokat számított, legalább van valamilyen hatása. A másik, amivel nagyokat lehet nyerni, ha az embernek „valahogy” több felület áll a rendelkezésére, amivel a repüléshez felhajtóerőt termelhet, ami a versenyző testalkatán kívül persze a felszerelésen is múlik.
A Nemzetközi Síszövetség (FIS) ugyan a versenyen használható felszerelést, különös tekintettel a síre és a ruhára ugyan elméletileg részletesen szabályozza, más kérdés, hogy ebből mennyit lehet, a valóságban is ellenőrizni, illetve betartatni. Technikai sportokban – mondjon bárki bármit – örök szabály, hogy nem a szabályoknak, hanem az ellenőrzésnek kell megfelelni. Mert ne tévedjünk, a síugróknál a ruhával így-vagy úgy, mindenki trükközik. Aki, nem, az törvényszerűen lemarad.
Konkrétan a síugróruhánál a szabályzat egyrészt tartalmaz egy előírást a ruha anyagának minimális levegőátbocsátására, ami pedig a méretet illeti, a versenyző testétől 1-3 centiméteres eltérést enged meg a test bármely pontján. Az egyik legkritikusabb pont a versenyző lába közötti rész, hiszen ott egy-két extra centivel elég komoly felületet lehet nyerni. És ezen a ponton jön képbe a címben idézett kérdés, hiszen, ha valakinek ott nagyobb, pontosabban a mérés szerint az ágyéka közelebb van a talajhoz, akkor lehet nagyobb ruhát venni. Hogy aztán emiatt tényleg kitömi-e az alsóneműjét szinte mindenki a mérésnél, mint azt nem olyan régen a finn északi összetettes csapat edzője elhintette azt nem tudom, megmondom őszintén, ha ezt a gimnáziumi fiúöltözőket idéző megoldást is meg lehet(ett) csinálni, az már nagyon amatőr lenne a FIS részéről, de hogy létezik iskolája a „hogyan álljunk be a méréshez úgy, hogy az számunkra kicsit kedvezőbb eredményt mutasson?” kérdésnek azt bizton mondhatjuk. Ha máshonnan nem, hát a képekből biztosan, amelyek arról tanúskodnak, hogy egyik-másik versenyző manapság már-már Florian alias „Szoknyás” Lieglt idéző szerelésben versenyez. (És megy át az esetek többségében csont nélkül az ellenőrzésen). Illetve mondhatjuk úgy is – és innentől most már tényleg befejezem az altesti utalásokat – hogy, ha valaki a szabály szerinti eltérésből próbálná a versenyzők bizonyos testi adottságait megbecsülni, hát bizony, csak ez alapján igencsak az átlag felett lennének a síugrók. Már persze inkább a fiúk, hogy női ugróknál mi a magyarázat, azt az olvasóra bízom.
Néhány példa az olimpiáról:
Ahhoz persze, hogy ezt meg lehessen többnyire büntetlenül csinálni, kell az is, hogy az ellenőrzés ne tudjon lépést tartani az ügyeskedőkkel. Az egyetlen, mindenkinek kötelező kontroll fent van toronyban az ugrás előtt, ahol kifejezetten a ruha láb közötti belógását mérik, úgy hogy a versenyzőnek át kell lépnie egy szabványos mércét (lásd a lenti képet), ami szerint ha a táblázatban megadott értékhez képest elég magasan kezdődik a ruha, akkor lehet ugrani. A gond ezzel az, hogy az évek során ezt a csapatok elég jól kitapasztalták, hogy hogyan is lehet ezt megoldani úgy, hogy több is beleférjen. Erről árulkodik többek között a sok ugrás előtti rituálé (nyújtózkodás, kötésigazítás stb.) aminek egyebek mellett sok esetben van egy ruhaigazító funkciója is. Mert bár a szabály kimondja, hogy az ellenőrzés után a versenyző kézzel már nem igazíthat rajta, egyéb módon azért meg lehet ezt is oldani.
Elméletileg ugyan van lent is egy felszerelés ellenőrzés, ám ez szúrópróbaszerű és ott sincs mindig kapacitás mindent megmérni. Erről egyébként a legutóbb Aga Baczkowska, a női versenyek ellenőre beszélt egy a skijumping.pl-nek adott interjúban, többek között azt is elárulva, hogy versenyenként kb. olyan 8 ugrót tudnak tüzetesebben ellenőrizni. Nyilván idő hiányában mindent ott sem lehet megmérni, és itt azért jut szerep annak is, hogy akárcsak Willingenben a lengyel csapat ugrócipői kapcsán, állítólag itt is elkezdték a rivális csapatok feljelentgetni egymást.
A másik dolog, hogy kisebb szabálytalanságokért általában figyelmeztetés jár, amit egyébként, az érintett csapatok a hírek szerint megkaptak már az egyéni verseny után. Ez persze nem biztos, hogy jó gyakorlat, hiszen egyfajta szubjektív megítélést tárgya lehet, hogy mi az, ami még oké, és mi az, ami nem, noha bármilyen mérés csak bizonyos toleranciával értékelhető, de úgy néz ki, jelen esetben egyfajta chicken game kialakulásához vezetett a csapatok és a FIS között, mondván sok kizárást egy ilyen fontos versenyen a szövetség sem szeretne.
Mégis úgy néz ki, hogy jelen esetben túllőttek a célon. Baczkowska azon mondatával egyébként csak egyetérteni lehet, hogy „hát mégis mit kellett volna csinálni akkor, amikor egyesek 10 centivel bővebb ruhában jönnek a versenyre, mint amit a szabályok engednének”. Ha így volt, márpedig miért kételkednénk a szavában, nincs miről beszélni. Ezzel együtt a FIS felelőssége ugyanúgy felvethető a helyzettel kapcsolatban, de nem azért, mert kizárta a szabálytalankodókat, hanem azért, mert nem tudott az elmúlt években egy megbízható, következetesen betartatott szabály- és ellenőrzésrendszert kidolgozni, noha ezek a problémák egyébként nem új keletűek.
A cikk második felében kicsit más vetületét is érinteném a pekingi olimpiának, nevezetesen, hogy az olimpia mint televíziós produkció éppen haldoklik, streaming alapon, ami a hagyományos tv-zést kiváltani hivatott pedig (még) nem egészen működik jól. Úgy alakult, hogy munkaügyben a síugróversenyek hetét jórészt az USA-ban töltöttem, ahol bár az NBC közvetítette a játékokat, gyakorlatilag mégis kicsit olyan volt, mint ha nem is lenne olimpia. Ezt a benyomásomat ráadásul a statisztikák is megerősítik, amik jóval alacsonyabb nézettségről árulkodnak, mint az időeltolódás szempontjából hasonló Pyeongchang esetében négy évvel ezelőtt.
Ezt persze sok mindennel lehet magyarázni, egyesek például azzal próbálják, hogy a “fiatalok” nem érdeklődnek eléggé a hagyományos téli szakágak (úgymint alpesi sí, északi sí…) iránt, így aztán egyre inkább teret nyertek az utóbbi időben a játékokon a freestyle szakágak. Ezzel önmagában egyébként nekem nincs gondom, ha valaki Kamil Stoch helyett mondjuk Shaun White miatt ül(ne) le olimpiát nézni, nem fogunk rajta összeveszni. Csak mintha valahogy ez a nekem eleve nem túl meggyőző elmélet, mármint nem az, hogy a freestyle szakágaknak is van rajongótábora, hanem, hogy ettől majd megáll a nézettség csökkenése, mintha nem egészen igazolódott volna be.
Nekem inkább valami olyasmi lenne a magyarázatom, hogy az olimpia alapvetően egy tévés műfaj még ma is, ami attól működik/működött, hogy amíg a tv-csatornák adott kínálatából lehetett választani, hogy az ember éppen mit néz meg este, addig sokkal inkább tudott ez közös élmény, ezáltal beszédtéma lenni, amihez emiatt nyilván többen is csatlakoztak, mint ma, amikor a tv-t lassan leváltó streaming alapú felületeknek hála gyakorlatilag mindenki a saját tv-adásának rendezője lehet. Vannak persze akkora volumenű események (foci VB például), amik lehet, hogy még ezt is kibírják, az olimpia, főleg pedig a sok helyen valljuk be, rétegsportokat felvonultató téli olimpiák viszont nem biztos, hogy ebbe a körbe tartoznak.
Mivel a kizárólag országonként eladott jogoknak hála (erre majd még visszatérek) én erre a hétre a jól megszokott élő adáskép nélkül maradtam, olyat csináltam, amit évek óta nem vagy csak nagyon ritkán, bekapcsoltam a szállodában a tv-t, hogy ott nézzem az olimpiát.
Ennek hála részem volt egy kisebb időutazásban valahová a 2000-es évek elejére, mert a tv-adás mintha megállt volna valahol azon a színvonalon. Na jó, a képminőség azért talán jobb, mint akkor, de ezt leszámítva a hagyományos tv-közvetítés 2022-ben valami elképesztően anakronisztikusnak hat (mondjuk az volt már 2014-ben is, amikor a kizárólag a köztévén nézhető szocsi olimpia miatt itt a blogon már morogtunk egyet ezen). Mármint konkrétan az, hogy ül valahol egy rendező, aki megmondja, hogy mondjuk három-négy párhuzamos esemény közül mi legyen a képernyőn. És mondjuk, ha neki a síugrás nagysánc egyéni versenye helyett a jégtánc szimpatikusabb (megtörtént…), akkor az egyszeri síugrásrajongót megütheti a guta, akkor sem látja a versenyt (már persze, ha marad a tv-nél). Legfeljebb felvételről, amit viszont ma, amikor az eredményeket legalább tényleg korlátlanul lehet élőben követni azért már nehéz teljes értékű közvetítésnek nevezni.
Elvileg persze erre (is) megoldást jelenthetnek a különböző streaming szolgáltatók.
Csakhogy például az egyébként szerintem kiváló Eurosport Player odaát nem működik, és egyébként is minden más hivatalos közvetítés agyon van geokódolva. Ez utóbbit, ha komolyan gondolják, hogy a főleg a fiatalabb generáció körében rohamosan zuhanó nézettséget valahogy visszatornásszák sürgősen el kellene felejteni, vagy legalább azt megcsinálni, hogy az előfizetés helye számítson az elérhetőségnél, mert hát igen, ezeknek a szolgáltatásoknak, többek között a hordozhatóságuk is adja vonzerejét, hogy az ember a villamoson is nézhet mondjuk síugrást a telefonján. Meg mondjuk külföldön, már ha lehetne.
Persze még ez sem minden, mert az rendben van, hogy aki egyébként is kíváncsi a téli sportokra, az előfizet pl. egy online sportcsatornára, ez a modell azonban arra kevésbé alkalmas, hogy új nézőket bevonzzon. Legalábbis én valahogy nem látom magam előtt, egy mindössze kéthetes esemény miatt valaki előfizessen egy olyan szolgáltatásra, amit amúgy nem használ. Az azt hiszem, csak úgy menne, (amitől a közvetítési jogokon igen jól kereső NOB-nál és az azért szép összegeket kifizető tv-csatornáknál biztosan felállna a szőr az illetékesek hátán) ha az olimpia versenyeit ingyen, mindenki nézhetné. Vagy legalábbis a jelenleginél jóval szabadabban.
Síparadicsom Blog 
