Vegyél egy amúgyis kaotikus évet, adj hozzá egy nézők nélküli világbajnokságot, egy elvárások alatt szerepelő csapatot, egy kifakadó versenyzőt, néhány sötét lovat és meg is van a recept egy emlékezetes hétvégéhez! Szubjektív rovatunk planicai kiadása következik.
Ha nem lenne elég az, hogy 2020-ban nézők nélkül, decemberben és villanyfényben rendezték meg a planicai világbajnokságot, hát ehhez a tényhez még hozzájött egy-két olyan elem, ami még felejthetetlenebbé tette.
A szlovén csapat felkavarta az állóvizet az egyéni verseny második napján. Az már egyértelmű volt egy ideje, hogy a szlovének bajban vannak, de a pohár a hazai vb-n lett csak igazán tele. A csapat messze az elvárások alatt teljesített, ami kétségkívül nem amiatt van, mert a versenyzők tehetsége csakúgy elillant volna az elmúlt hetek és hónapok alatt. Timi Zajc ki is fakadt a közösségi médián és keményen odaszólt a szövetségi kapitánynak. “Úgy kell tenned és dolgoznod, ahogy mondják vagy kizárnak a válogatottból. Ezért is szeretném, ha a vezető edző vállalná a felelősséget az összes szlovén versenyző rossz teljesítményéért. Mindannyian érmet akarunk… De ahogy az utóbbi két év mutatja, csak egyre rosszabb eredményeket produkálok.” – írta Instagram oldalán a szlovén síugró. Az őszinte kifakadás eredménye végül meglett mindkét oldalon. Timi Zajcot a szlovén síszövetség kizárta a világbajnoki csapatból, amiért a vezetést bírálta, míg Gorazd Bertoncelj szövetségi kapitány saját maga döntött úgy, hogy maga mögyött hagyja Planicát és ezzel a szlovén válogatottat is. Bertoncelj lemondott, helyét pedig – egyelőre – asszisztense, Robi Hrgota edző vette át.
Az eset pedig több kérdést is felvet. Az egyik nyilvánvalóan az új szövetségi kapitány kiléte. Hrgota rögtön átvette a vezető szerepét a csapat felett, azonban azt nem titkolták, hogy ez csak ideiglenes megoldás. Ritka az, amikor a szezon közben cserél kapitányt egy csapat, ebben az esetben különösen nehéz lesz bárkit találni a helyére, hisz a legkomolyabb edzőket szerződés köti a többi nagycsapathoz. Szerződést felbontani nyilván lehetséges, ámde elég bonyolult jogi következményei lehetnek, pláne ezen szakaszában az évnek. És, hogy miért beszélünk ennyit a dologról? Mert könnyen lehet, hogy mi is belekavarodunk a szlovén mizériába. Ne felejtsük el, hogy Vörös Virág edzője, Vasja Bajc szlovén származású és elég nagy név a szakmában. A Twitteren felmerült a neve, hogy ő az egyedüli, aki megmenthetné a szlovén válogatottat, de hivatalos orgánumok erről még nem tettek említést – ahogy más edző neve sem merült fel. A pozícióra talán még esélyes lehet a szlovén B csapat edzője, Igor Medved.
A másik kérdéskör, ami felmerülhet ilyen esetben, hogy mennyire jó az, ha egy versenyző ilyen kritikával illeti a vezetőséget. Tűrni a végsőkig és csendben maradni, vagy kiállni és vállalni a következményeket? Akárhogy nézzük itt nemcsak a szövetségi kapitány kilétéről van szó, hanem a komplett Síszövetség munkásságáról – elvégre ők hozzák meg a döntést, hogy ki legyen az edző. Nem kell túl messzire visszamennünk a történelemben, hogy hasonló esetet találjunk. Emlékezzünk vissza a Gregor Schlierenzauer – Alexander Pointner esetre még 2014-ből, amikor az osztrákok legsikeresebb versenyzője fakadt ki. Ő mondjuk nyíltan soha sem mondta ki, hogy Pointnernek mennie kell, hibáztatták is érte sokan, mikor aztán az osztrák sikeredzőt menesztették a 2014-es év végén. Ők azóta minden szempontból megbékéltek egymással, de nem vagyunk benne biztosak, hogy Zajc és Bertoncelj ezek után bármikor is le tudnának ülni egy asztalhoz. És akárhogy is nézzük, de Timi Zajc – akit egyébként a közösségi médián mindenki támogatott bátor kiállásáért – egyfajta hőssé lépett elő a szlovén válogatott életében, vállalta a következményeket és tulajdonképpen feladta a világbajnokságot. Hogy mindezt egy szebb jövőért? Az majd hamarosan kiderül.
(Realniku)
Micsoda verseny volt! Aki látta, alighanem így állt fel szombat este az egyéni verseny végén a tévé elől, miután az évekre visszamenőleg legszínvonalasabb, de mindenképpen az egyik legizgalmasabb sírepülő világbajnokságnak voltunk szemtanúi. Egy olyan versenynek, amitől bár megkaptuk az Eisenbichler-Granerud csata újabb felvonását, kettejük meccse ezúttal nem egy a többiektől távoli külön ligában zajlott, hanem nagyon is bele tudtak szólni mások is, legfőképpen ugye Karl Geiger, illetve – kellemes meglepetésre – Michael Hayböck is!
Pedig hát ha valahol, akkor az osztrákoknál nem indult jól a szezon (leszámítva a wisłai csapatversenyt, amit ugye megnyertek), hiszen több hullámban lényegében az A és a B csapatukon is végigment a koronavírus, így ide Planicára úgy jöttek, hogy az eddig legjobb formában levő versenyzőjüket, Daniel Hubert nélkülözniük kell, Kraft és Hayböck meg majdhogynem a karanténból, egy-egy last minute edzést beiktatva érkezett a világbajnokságra. Ehhez képest úgy tűnt, hogy még talán jobb formában is tértek vissza, mint a betegségük előtt. Igaz, Kraft sajnos a kiújuló hátproblémái miatt végül inkább hazautazott kivizsgáltatni magát, de Hayböck maradt és lám, nem sok hiányzott hozzá, hogy éremmel térhessen haza. A szezon hátralevő részére egyébként akár még egyfajta felhajtóereje is lehet annak, hogy az osztrák csapat már túl van a betegségen, hiszen bár arról a szakemberek között is viták vannak, hogy meddig tart ilyenkor a megszerzett immunitás, azért az elkövetkezendő három hónapban, amíg nagyjából a szezon tart, nagy eséllyel már védve lesznek a fertőzéstől, így az ő lelküket ez a teher legalább nem nyomja majd.
Mindazonáltal végül nem Hayböck, hanem Geiger volt az, aki igazán meg tudta lepni a favoritnak tartott Eisenbichler-Granerud párost, noha a norvég az egyéni versenyen teljesen méltó ellenfele volt az aranyéremért. Végül fél pont döntött kettejük között, ami tipikusan az a szituáció, ami eldőlhetett volna ide is, oda is. Végülis mondhatjuk talán, hogy Granerud telemarkján ment el az arany a negyedik ugrásánál (pontosabban azon, hogy azt nem csinált), ami ugyan a történetnek csak egy része, de annyit mindenképpen megérdemel, hogy egy csillagot tegyünk ide magunknak, ugyanis ennek volt szerepe a vasárnapi történések alakulásában is. Egyébként ha Granerud így utólag nagyon morogni szeretne az orra alatt, akkor leginkább a pénteki első ugrást kárhoztathatja, ahol Eisenbichlerrel együtt kicsit erősebb hátszelük volt, és ekkor kerültek mindketten kisebb hátrányba Geigerhez képest. Innentől kezdve Granerud minimum pariban volt a némettel, vagy egy kicsit jobb is volt nála, csakhogy a végén négy ugrás számított, nem három.
És akkor hátra volt még a vasárnapi csapatverseny, ami ezúttal izgalmaiban maximálisan ott volt az egyéni verseny mellett! Síugrásban viszonylatg ritka az, hogy az edzők igazán előtérbe kerüljenek a versenyeken, hiszen azon kívül, hogy a saját időablakukon belül elindítják a versenyzőjüket, nem sokszor jut nekik igazán aktív szerep, az meg pláne nem sűrűn fordul elő, hogy egy-egy döntésük ennyire látványosan befolyásolja a végeredményt. Márpedig a csapatverseny vége legalább annyira szólt Alexander Stöcklről és Stefan Horngacherről, a mezőny alighanem két legmagasabbra értékelt (egyébként egyaránt osztrák) edzőjéről, mint a versenyzőkről.
Az utolsó ugrások előtt ugyebár úgy nézett ki a tabella, hogy a németek vezettek, mögöttük 14,6 ponttal lemaradva a németek, illetve 22,9 egység hátrányban a lengyelek következtek. Miután a lengyeleknél Dawid Kubacki csak 209 métert repült, ők igazán már nem reménykedhettek az előrébb lépésben, és talán ez is kellett ahhoz, hogy Alex Stöckl be merje mondani az “all in”-t, azaz meglépje az egyetlen lehetséges húzást, ami esélyt adhatott nekik a fordításra. Két beülővel rövidített Granerudnek a nekifutón, bízva abban, hogy a versenyzője egy nagy ugrással nyomás alá tudja helyezni a németeket. Ez 234,5 méterrel abszolút be is jött, és itt utalnék vissza a szombati versenyre: ugyanez az ugrás egy magasabb beülőből alighanem zsűritávolság feletti lett volna, amiből viszont nem biztos, hogy Granerud rendes talajfogást tudott volna csinálni, így pont úgy járhattak volna mint szombaton. Azzal viszont, hogy ez az ugrás ilyen jól sikerült, tökéletes csapdát sikerült állítani Horngacherék számára, aki szépen bele is sétált a kelepcébe.
A németek edzője előtt ekkor igazán három opció volt Geiger utolsó ugrása előtt, a 12-es, a 11-es, illetve a 10-es beülő. Azt minden bizonnyal helyesen mérte fel a német stáb, hogy a 12-es, miután magába foglalta volna egy nagy ugrás utáni nehéz landolás lehetőségét túl kockázatos lett volna, ám a 11-es valószínűleg jobb választás lett volna, mint a 10-es. Ráadásul a sors fintora, hogy a hivatalos live tickerben először ez is jelent meg Geiger neve mellett, ám végül, alighanem Granerudre reagálva, tényleg, mint amikor a pókerasztalnál egymásra licitálnak a játékosok, Horngacher is a 10-es mellett döntött. Ezzel pedig szépen le is mondott a 14,6 pontos előnyükből úgy 3-4 pontról, hiszen mivel edzői beülőmódosításról volt szó, kompenzáció csak akkor járt érte, ha Geiger legalább 228 métert (ez a zsűritávolság 95%-a) ugrik, míg a teljes kompenzációval együtt elég lett volna (így utólag) 225-225,5 körül ugrani a győzelemhez. Ennyit tett hozzá ezen a napon a norvég csapat eredményéhez az, hogy ezúttal Alex Stöckl jobban olvasta a versenyt kollégájánál.
Az már csak hab a tortán, hogy a fentieket az, aki a helyszínen a zöld vonalat kezelte, nem vette bele a számításba, így mindkét csapat azt hitte, hogy Geiger 224,5 méteres ugrásával egy hajszálon múlik éppen az aranyérem sorsa, holott a 95%-os szabály miatt valójában igen simán, 19,2 pont különbséggel nyertek a norvégok. Habár kicsit ez is torzítja a képet, hiszen valójában csak azon a 3,5 méteren múlt a dolog, ami a 228-hoz hiányzott a Geigernél. Sovány vigasz lehet csak a németeknek, hogy ha Geiger megkapja a teljes kompenzációt (ez +18,2 pont lenne), az is kevés lett volna, azt pedig már sosem tudjuk meg, hiszen újrajátszani nem lehet, hogy a 11-es beülőből, adott körülmények között tudott-e volna akkorát ugrani, ami az aranyéremhez kell. Az mindenesetre biztos, hogy esélye azért sokkal több lett volna rá.
(Adammalysza)
Síparadicsom Blog 