November végén kezdődött és a kornavírus-járvány miatt márciusban a tervezettnél korábban ért véget az idei síugrószezon. A rendkívüli évadzárásra alighanem évek múlva is emlékszünk majd, hiszen a járvány a mindennapjainkat is alapjaiban rúgta fel, mi azonban ezúttal inkább a sáncokon történt emlékezetes pillanatokat vesszük számba Stefan Kraft újabb nagy kristálygömbjétől, Dawid Kubacki négysánc-győzelmét át, Vörös Virág idei remekléséig.
Így kezdődött: szél és a ruha ügy
A szezonnyitót, immár harmadik alkalommal, Wisłan rendezték, mesterséges havon és kavargó szélben, ami rögtön az elején hozott egy-két érdekes eredményt. Az első versenynapon szokás szerint egy csapatversenyt rendeztek, ahol az osztrák négyes állhatott fel a dobogó tetejére, és egyébként ezt követően is egy jóideig Andreas Felder együttese volt az etalon a nemzetek pontversenyében. Másnap az egyéni valódi meglepetést hozott, hiszen Daniel André Tande győzelmére kevesen számítottak, arra pedig talán még kevésbé, hogy a sárga trikót viselő norvég egy héttel később Rukán ismételni tud. Ezen a versenyen ugyanakkor történt egy kisebb közjáték is, ugyanis összesen öt ugró: Peter Prevc, Marius Lindvik, Anze Semenic, Robert Johannson és Johann André Forfang ruháját találták szabálytalannak az ellenőrzésen, miután nem feleltek meg a FIS minimális levegőátbocsátásra vonatkozó előírásnak. Az eset további pikantériája, hogy Lindviket és Prevcot úgy zárták ki, hogy már az eredményhirdetéshez készülődtek, hiszen a az ugrásaik alapján mindketten dobogóra állhattak volna Tande mellett.
Ahhoz, hogy ez az incidens még jóideig beszédtémát szolgáltasson hozzátett az is, hogy a másnapi versenyt az időjárás miatt törölték. A norvég és a szlovén csapat persze magyarázta a bizonyítványt (persze ne tévedjünk, hasonló “ügyes” fogások mindent csapat háza táján akadnak), egy mindenesetre tény, hogy egy héttel később Nizhny Tagilban már nem ők voltak legelöl.
Az orosz fordulók közül az elsőn meglepetésre pályafutása során először Yukiya Sato állhatott a dobogó tetején, de a 2. helyre odafért az évad egyik későbbi főszereplője, Karl Geiger is, míg a második versenyt Stefan Kraft nyerte meg az élete legjobb eredményét jegyző Killian Peier és Ryoyu Kobayashi előtt.
A világkupa-címvédő japán az ezt követő versenyeken aztán egyre inkább belelendült, olyannyira, hogy a rákövetkező hétvégén Klingnethalban megszerezte szezonbeli első győzelmét, is amivel egyúttal átvette a sárga trikót is Tandétól, akit egy furcsa baleset hátráltatott a hétvégén, ugyanis egy előugró elejtett léce miatt sérült meg a bokája. A németországi állomáson egyébként egy csapatversenyt is rendeztek, amelyet ezúttal a lengyelek tudtak megnyerni megelőzve a továbbra is jó formában levő osztrákokat.
Következett a hagyományosan a négysánc főpróbájának számító Engelberg, ahol egy – fogalmazzunk így – visszafogott szezonkezdést követően egy napra legjobb formáját tudta hozni Kamil Stoch, aki a szombati győzelmet annak rendje és módja szerint besöpörte Stefan Kraft előtt, aki viszont ezzel átmenetileg átvette a vezetést a pontversenyben Kobayashitól. Azért csak átmenetileg, mert a második versenynapon ismét Ryoyu állhatott a dobogó tetején, így akárcsak egy évvel korábban, ismét VK-éllovasként és favoritként készülhetett a négysáncversenyre, amelyet ki ne emlékezne rá, egy évvel korábban grand slammel tudott megnyerni.
Dawid Kubacki végre télen is felért a csúcsra
A 68. Négysáncverseny oberstdorfi nyitányán még egyértelműen úgy tűnt, hogy Kobayashi jó úton halad a címvédés felé, hiszen győzni tudott Karl Geiger valamint a szezonban ezidáig nem sok érdemelegeset mutató Dawid Kubacki előtt. Kraft negyedik lett, így a nagy esélyesek közül – engelbergi remeklés ide vagy oda – egyedül Kamil Stoch szállt el összetettben, ugyanis mindössze 19. volt, így a lengyeleknek Kubacki, vagy esetleg az 5. helyen álló Piotr Zyła maradt meg esélyesként az arany sasra, de igazán talán ők sem velük számoltak. Ekkor még. Kobayashi egyébként szezonbeli harmadik győzelmével sorozatban ötödször nyert a négysáncon, beérve ezzel a rekorder Sven Hannawaldot és Kamil Stochot. Hannawaldhoz egyébként abban is hasonlított a japán klasszis teljesítménye, hogy akárcsak a német, ő is egy grand slamet folytatva nyerte meg a következő kiírás nyitányát, mint ahogy végül hasonlóan alakult a folytatás is, hiszen sem Hanni, sem Ryoyu nem nyerte meg ezek után a hatodikat, és végül az összetett-címvédés sem sikerült nekik.
Ez utóbbi Garmisch-Partenkirchenben még azért egyáltalán nem tűnt biztosnak sőt, hiszen bár az újévi versenyen Marius Lindviknek köszönhetően megszakadt Kobayashi győzelmi sorozata, az összetettben egy negyedik hellyel is megőrizte a vezetést, ahogy a versenyen a 2-3. helyet elfoglaló Geiger és Kubacki is ott tudtak maradni mögötte. A norvégok 21 éves meglepetésembere élete első sikerével eközben a tizedikről a negyedik helyre jött fel a pontversenyben, míg a favoritok közül ezúttal Stefan Kraft kapott sokat, a számára örök mumusnak számító Olympiaschanzén ugyanis csak 13. lett.
Innsbruckban aztán újabb fordulat következett, részben a szélnek is köszönhetően, ugyanis az időjárás nem mindenkinek osztott ugyanolyan jó lapokat erre a körre. Egyértelműen a szerencsésebbek között volt Marius Lindvik, aki az újévi lendületet átmentve nyerni tudott a Bergiselen is. Dawid Kubacki eközben szinte lekopírozta a norvég ugrásait (a távloság ugyanaz volt kettejüknél) és csak nüanszokkal maradt le az első helyről. Eközben a másik két favorit, Kobayashi és Geiger az első sorozat után csak a 13. és a 23.! helyen álltak, ahonnan a végére Geiger egy nagyot mentve feljött 8-nak, ellenben a japán címvédő maradt a 14. helyen. Mindezek után egycsapásra a még győzelem nélkül álló, ám mindhárom versenyen dobogós Dawid Kubacki találta magát az összetett élén, 9,1 pontos előnnyel Lindvikhez és 13,3 illetve 13,7 pontos fórral Geigerhez és Kobayashihoz képest, akik azért még nem vesztették el minden esélyüket az arany sasra.
Ezzel együtt a favorit papíron azért Kubacki volt, így aztán az utolsó forduló előtt mindenki azt találgatta, hogy vajon elbírja-e a terhet a 29 éves lengyel, aki egy évvel korábban ugyan a seefeldi világbajnokságon némi szerencsével nyert már egy aranyérmet, ám így is egyértelműen pályafutása legnagyobb sikerének kapujában állt. A választ persze tudjuk, hiszen a sokak által (eddig karrierje alapján nem minden alap nélkül) megbízhatatlan, vagy “nyári” (hiszen kétszeres GP-győztes) ugrónak tartott Kubacki rácáfolva erre a vélekedésre győzni tudott Bischofshofenben, ezzel megnyerte a négysáncot, míg a dobogón Lindvik és Geiger állhatott még mellette.
A VK-összetettben eközben még mindig Ryoyu Kobayashi vezetett, ám a győzelem nélkül álló, ugyanakkor a szezon összes addigi versenyén a legjobb 10-között végző Karl Geiger csak 25 pontra volt tőle lemaradva, a négysáncon végül az ötödik helyig jutó Kraft 107, Lindvik 175, míg az újdonsült turnégyőztes Kubacki 200 ponttal volt ekkor mögötte.
Egy héttel később Predazzoban azonban változott a helyzet, amihez alighanem kellett az is, hogy a hóhiány miatt a versenyeket a normálsáncon rendezzék meg, ahol Karl Geiger a mezőnyben kiemelkedően erős elugrása igazán érvényesülni tudott. A német be is söpörte mindkét győzelmet míg Kobayashi az egész idényben a legrosszabb hétvégéjét teljesítette egy 25. és egy 26. hellyel, így aztán Geiger át is vette tőle a sárga trikót, ráadásul két második hellyel Kraft is előzni tudott és feljött a pontversenyben is a második helyre.
Ezek után Titisee-Neustadtban egy újabb duplát láttunk, ám ezúttal Dawid Kubacki volt az “elkövető”, aki miután az oberstdorfi verseny óta immár sorozatban nyolcadszor ünnepelhetett a dobogón (végül egyhuzamban tízig jutott) amivel szép lassan ugyancsak összetett esélyessé avanzsált. Kobayashi is összekapta magát egyébként, ugyanis mindkét napon dobogós volt és Kraft is szerzett egy újabb 2. helyet, vagyis az évad felénél (ekkor még ugyebár 30 versennyel számoltunk) négyes csatáról álmodozhattunk a nagy kristálygömbért. Ekkor egyébként továbbra is Geiger vezetett, 83 ponttal Kraft, 91-el Kobayashi és 122-vel az aktuálisan a legjobb formát mutató Kubacki előtt.
Így érkezett meg a mezőny Zakopaneba, ahol a szombati csapatverseny jelképesen meghozta a fordulópontot a nemzetek kupájában, ugyanis ahogy Karl Geiger sikerei vagy éppen Stephan Leyhe és Constantin Schmide egyre stabilabb szereplése is mutatta, Stefan Horngacher csapata tartalékosan is (hiszen a sztárok közül Freundot és Wellingert is nélkülözték, Freitag és a világbajnok Eisenbichler pedig messze voltak legjobb teljesítményüktől) egyre inkább kezdett formába lendülni, Lengyelországban pedig összejött az idei első győzelmük is miközben az összetett-éllovas osztrákoktól csak egy hatodik helyre futotta.
A csapatverseny egyébként a házigazdáknak sem sikerült igazán jól, Dawid Kubacki és Kamil Stoch ugyanis remek formájuk ellenére ketten kevesek voltak ahhoz, hogy a dobogóra repítségk a lengyel négyest, ellenben a vasárnapi egyéni versenyen bőven kárpótolhatták magukat a fehér-vörösök. Az első sorozat után Kubacki vezetett míg Stoch a 3. volt, ám a háromszoros olimpiai bajnok a második sorozatra tartogatta az igazi varázslatot, így a két lengyel végül lényegében helyet cserélt: Stoch pályafutása során ötödször is nyert a Wielka Krokiewen, ezzel beérte a rekorder Gregor Schlierenzauert, míg Kubacki harmadik lett, kettejük közé egyébként egy bizonyos Stefan Kraft tudott beférkőzni… Aki ekkor gyújtotta be igazán a rakétákat, már ami az összetettért való küzdelmet illeti.
Kraft nyeregben
A rákövetkező hétvégén Sapporoban majdnem tökéletes hétvégét zárt az osztrák, azért csak majdnem, mert az első versenyen Yukiya Sato némiképp váratlanul elhappolta előle a győzelmet, ellenben vasárnap már nem volt kegyelem, Kraft több, mint húszpontos előnnyel nyerte második versenyét a szezonban. Ezzel egyébként a sárga trikó is ismét az ő vállain feszült és végül le sem került róla az idény végéig.
Azt ezzel együtt nem mondhatjuk, hogy Kraft unalomba fullasztotta volna a további versenyeket, hiszen egy-egy versenyen rendszerint nyílt volt a csata a győzelemért, az a fajta következetesség viszont, amit az osztrák klasszis mutatott végül meghozta gyümölcsét.
A következő fordulóban Willingenben egyébként újabb első győztest avattunk a lokálmatador Stephan Leyhe személyében, míg a másik verseny áldozatul esett a szélnek. Ezután következett a szezon első és végül egyetlen (erről persze ekkor még mit sem sejtettünk) sírepülő hétvégéje, ahol az első napot Piotr Zyła vitte, ezzel csaknem hét év szünetet követően tudott ismét versenyt nyerni a világkupában, míg az egy sorozat után félbeszakadt második versenyen megint csak Kraft volt a legjobb, akinek egyébként ez volt az első győzelme karrierje során hazai közönség előtt.
Ezzel a pontversenyben is egyre kedvezőbb lett az osztrák helyzete, ugyanis nyolc fordulóval a vége előtt (legalábbis ekkor még így tudtuk) 138 pontos előnyt épített ki magának a legkitartóbb üldözőjének bizonyuló Karl Geiger előtt, míg Kobayashi már 228, Kubacki 288 pontra volt tőle lemaradva.
Következett viszont Barcarozsnyó, egy újabb normálsánc, s mint ilyen, Geiger talán legnagyobb esélye arra, hogy csökkenteni tudja a különbséget Krafttal szemben a pontversenyben. Az első versenyt meg is nyerte, ráadásul a csapattárs, Stephan Leyhe is befért még közé és a sárga trikós közé, ám vasárnap ismét Kraft örülhetett, míg Geiger meg kellett hogy elégedjen a második hellyel, így összesen 20 pontot sikerült faragnia a hétvégén, miközben osztrák riválisa két versennyel beljebb, illetve közelebb volt a kirstálygömbhöz.
A csata ezután Lahtiban folytatódott, ahol mindkét egyéni versenyt a két összetettért csatázó zárta az élen, ugró nyerte, igazságosan megosztozva, hiszen mind Kraft mind Geiger egy 1. és egy 2. helyet szerzett (közben egyébként a németek nyertek még egy újabb csapatversenyt). Ezzel papíron négy fordulóval a vége előtt továbbra is 118 pont volt Kraft előnye a pontversenyben, így a Raw Air előtt alapvetően neki állt a zászló, noha német ellenfele egy nagy hajrával és némi szerencsével még fordíthatott volna.
Jött a járvány és egyszer csak azt mondták, vége
Sokféle forgatókönyvet el lehetett képzelni előzetesen arra, hogy hogy dől majd el a VK-ért zajló csata, ám a valóságtól mind elég messze volt, hiszen a világkupát lezáró norvég sorozatnak bár már a koronavírus-fenyegetettség árnyékában de még úgy vágtunk neki, hogy minden verseny végigmegy majd. Ebbe először is az időjárás szólt bele, ugyanis azok után, hogy szombaton a norvégok megszerezték első idei győzelmüket csapatban, vasárnap már nem lehetett versenyezni az időjárás miatt. Miután a szervezők próbáltak ragaszkodni ahhoz, hogy a Raw Air során eredetileg tervezett összesen 16 ugrássorozat meglegyen, ezért sűrű program ide vagy oda másnap Lillehammerben végül bepótolták ezt a versenyt, amelyen igazán egyik bajnokaspiráns sem villogott, bár Kraft 8. helye 20 ponttal így is többet ért mint a 19. hely, ahol Geiger zárta a viadalt. A győzelmet eközben Peter Prevc zsebelte be, aki ezzel több , mint három év után tudott ismét nyerni, egyébként pedig a szlovén volt a 11. különböző futamgyőztes az idényben.
Kedden aztán már az eredeti menetrend szerint rendeztek még egy versenyt ugyanitt, ami végülis az utolsó forduló volt, amit sikerült lebonyolítani. Idén harmadszor Kamil Stoch állhatott a dobogó tetején, aki ezzel a győzelmeket tekintve befogta az örökranglistán Janne Ahonent, és 36 sikerével már csak hárman Schlierenzauer (53), Matti Nykänen (46) és Adam Małysz (39) állnak előtte.
Stefan Kraft bár maga sem volt igazán formában két helyezéssel ismét felülmúlt az ismét a 19. helyen ragadó Karl Geigert, így 140 pontra növelte kettejük között a különbséget, így Trondheimben nagy eséllyel akkor is bebiztosíthatta volna az összetettet, ha történetesen végigmegy a Raw Air sorozat. Lillehammer után egyébként még, bár egyre baljósabb előjelek mellett, de így készült mindenki, ennek megfelelően a mezőny elutazott a sorozat harmadik állomására is, ahol a kvalifikációt is megtartották még, szegény Stephan Leyhe vesztére, aki egy számra remekül alakuló szezont egy szerencsétlen bukással és térdszalag-szakadással zárt.
Csütörtökön viszont kiderült, hogy nincs tovább, miután a norvég kormány az eszkalálódó vírushelyzetre való tekintettel betiltotta az országban a sportrendezvényeket, így bár a szervezők vállalták volna a végéig, egyik pillanatról a másikra véget ért a szezon, ugyanis röviddel ezután döntöttek arról is, hogy a planicai sírepülő világbajnokságot sem rendezik meg, amely fölött, az észak-olasz járványgóchoz való közelsége miatt egyébként is hetekkel korábban ott lebegett már Damoklész kardja.
Ezzel Stefan Kraft “játék nélkül” nyerte meg pályafutása során másodszor az összetett világkupát, Karl Geiger lett a második és a Dawid Kubackit az utolsó pillanatban lehajrázó Ryoyu Kobayashi a harmadik. A sírepülő világkupát ugyancsak Kraft nyerte, azaz övé lett a nagy mellett a kis kristálygömb is, amelyeket néhány nappal később Bischofshofenben vehetett át. A félbeszakadt Raw Airs sorozatot az utolsó versenyen győztes Kamil Stoch nyerte, míg a nemzetek kupájában, a hajrában beérve és megelőzve az osztrákokat, Németország diadalmaskodott.
Ha az idény végének rendkívüli körülményeitől egy pillanatra eltekintünk, és csak a sportszakmai oldalt nézzük, akkor a végjáték egyik szembetűnő furcsasága, hogy a várva várt nagy “döntő” csata Kraft és Geiger között lényegében elmaradt, hiszen meglepő módon Norvégiában egyikük sem volt már formában, pedig ezzel a visszafogott teljesítménnyel Kraft akár verhető is lett volna, ha ellenfele igazán formában van. Ezzel együtt összességében sem győztes, sem a dobogósok személye nem igazán megkérdőjelezhető, egyedül talán a negyedik helyezett, az összetett-dobogórólvégül épphogy lemaradó Dawid Kubackit sajnálhatjuk egy kicsit, bár a lengyel négysánc-győztesként is élete nagy szezonját zárta.
A részletes összetett eredményeket itt találjátok
Maren Lundby legyőzte az osztrákokat és sorozatban harmadszor nyert összetettben
Kifejezetten izgalmas csatát hozott idén a női síugró világkupa is, amelyért némileg leegyszerűsítve az idén fantasztikus formában ugró, már-már a Morgenstern, Schlierenzauer, Kofler és Loitzl-féle férfiválogatottat idéző osztrák csapat vívott az elmúlt két szezonban egyeduralkodó, olimpiai és világbajnok Maren Lundbyvel.
Pedig a lillehammeri nyitány decemberben nem sok izgalmat ígért még, ugyanis az első két versenyen Lundby a hazai sáncon aratott két meglehetősen sima győzelmet, majd amikor a következő állomáson, Klingenthalban már Chiara Hölzl nyert míg a norvég címvédő csak ötödik lett még mindig inkább a szélnek tudta be mindenki a botlást.
Annál érdekesebb volt, hogy amikor egy jó hónap szünet után, januárban Japánban folytatódott a sorozat, még inkább lendületbe jöttek osztrák sasok, előbb Marita Kramer nyert majd sorozatban háromszor Eva Pinkelnig, miközben nyertek egy csapatversenyt is. Lundby ugyan többé-kevésbé tartotta a lépést miután Sapporóban és Zaoban is felállhatott a dobogóra ám az előnye a japán kirándulás után mindössze egy pontra olvadt Eva Pinkelnig előtt és Chiara Hölzl is csak 40 ponttal volt tőle lemaradva.
Barcarozsnyón szezonbeli második győzelmével Hölzl időlegesen át is vette ezek után a vezetést összetettben, ám a második napon Lundby vissza tudott vágni és a december eleje óta tartó szünetet megtörve ismét nyerni tudott. Mindazonáltal Pinkelnig is dobogón állt ezen a hétvégén mindkét versenynapon, így aztán a pontverseny ennél izgalmasabban nem is alakulhatott volna: Lundby 655, Pinkelnig 649, Hölzl pedig 630 ponttal állt ekkor.
A következő időszak azonban egyértelműen Hölzlé volt, hiszen Oberstdorfban és Hinzenbachban is mindkét nap győzni tudott, és bár Lundby is kapaszkodott (három második és egy ötödik helyet szerzett) ám Chiara Hölzl így is újra átvette a vezetést és egy 90 pontos előnyt is ki tudott építeni a norvéggal szemben, míg Eva Pinkelnig még inkább leszakadni látszott.
Két héttel később Ljubnoban aztán amellett, hogy az osztrákok a második csapatversenyt is besöpörték az egyéni versenyen Lundby újra nyerni tudott, míg Hölzl csak 7. lett, ezzel kettejük mérkőzésése 1066-1040-re állt egyelőre még az osztrák javára.
Ezután következett a Raw Air, amelynek nyitóállomásán, a Holmenkollenen csak a prológig jutottak a lányok, a versenyt a fiúkhoz hasonlóan itt is Lillehammerben pótolták. Ezen az egyébként igen nehéz szélviszonyok között megtartott hétfői pótversenyen némi meglepetésre a szakág rekordbajnoka, az idén keveset mutató Sara Takanashi nyert, akinek ez volt az 57. futamgyőzelme pályafutása során, Lundby viszont egy második hellyel is átvette a sárga trikót, ugyanis Chiara Hölzl csak a 9. helyen végzett. A különbség ekkor egyébként 35 pont volt kettejük között a norvég javára.
Kedden újabb verseny következett, ahol a közönség (mert hogy itt éppen beengedték a nézőket is) kisebb drámát láthatott, ugyanis Maren Lundbynek valami oknál fogva először elfelejtettek jóváírni 6 pontnyi beülőkompenzációt, így egy ideig a hazai turnén remek formába lendülő Silje Opseth ünnepelt, abban a tudatban, hogy megszerezte pályafutása első győzelmét, csak hogy néhány perccel később közöljék vele (miután feltűnt a zsűrinek is a hiba), hogy csak második lett Lundby mögött. Így lett könnyek áztatta a tulajdonképpeni szezonzáró, ami egyébként az első kettős norvég sikert is hozta a női VK-ban.
A trondheimi törlés ugyanis természetesen a női szezon végét is jelentette egyben, ráadásul a lányokra egyébként a Raw Air után várt volna még az oroszországi Blue Bird Tour is, így hát míg a férfiak mindössze kettő, a hölgyek öt versenyt buktak el a járvány miatt, ráadásul ebben az esetben egy kimondottan izgalmas, még egyáltalán nem lezárt versenyt vágtak el az összetettért, hiszen bár a lendület Maren Lundby mellett volt, azért Chiara Hölzl 65 pontos hátránya mindennek tűnt csak ledolgozhatatlannak nem, és elméletileg még a 191 pont lemaradással bronzérmes helyre befutó Eva Pinkelnig is beleszólhatott volna a küzdelembe, noha ez az erőviszonyokat figyelembe véve inkább csak egy elméleti esély volt.
Lundby mindenesetre ezzel bezsebelte a Raw Airt valamint sorozatban harmadszor is a nagy kristálygömböt, amire síugrásban korábban egyedül csak Adam Małysz volt képes, és az idei szezont követően Takanashi után most már lassan az ő neve is fémjelez majd egy korszakot a női síugrásban.
Vörös Virág fantasztikus szezonja: megvannak az első magyar VK-pontok a nőknél!
Számunkra persze a még oly’ érdekes összetett mellett is elsősorban Vörös Virág szereplése miatt volt igazán izgalmas idén a női világkupa, amelyben 20 éves versenyzőnk most először teljesített teljes (már amennyire ez az évad persze annak mondható) szezont.
Az már a nyáron látszott, hogy ez az évad meghozhatja Virág számára az áttörést, ugyanis Vasja Bajc irányítása mellett egyre jobb formába került, és amellett, hogy rendere az élmezőnyben volt a FIS-kupa és a COC-versenyeken Frenstatban a Nyári Grand Prix-n is sikerült a pontszerzés. A jó eredményekkel viszont egy elodázhatatlan konfliktus is megjelent a magyar csapatban, ugyanis a nyáron bizonyos kompromisszumok mellett még működő modell, hogy két férfi versenyzőnk, Molnár Flórián és a néhány hónappal korábban honosított Török Eduárd, valamint Vörös Virág is Vasja Bajccal készüljön és utazzon a versenyekre a továbbiakban nem volt fenntartható. A vita ugyan úgy zárult le, hogy a szlovén edző és Virág folytathatták a közös munkát, ám – ahogy Vasja Bajccal készített interjúnkból kiderül – a bizonytalan helyzet az ő motivációjára és formájára is hatással volt, így inkább csak óvatosan bizakodva várhattunk a lillehammeri téli szezonnyitót.
Az elsődleges cél ekkor még az volt, hogy Virág minél többször kvalifikálni tudja magát a 40-es főtáblára, hiszen ez a VK-ban korábban még nem sikerült neki. Lillehammerben pedig nem is volt túl messze ettől, sőt mondhatnánk már-már bosszantóan kevés hiányzott a legjobb 40-hez, miután a magyar versenyző mindkét kvalifikációs sorozatot a 42. helyen zárta. Két héttel később Klingenthalban aztán már alanyi jogon megvolt a legjobb 40, igaz ezúttal nem kellett megküzdeni érte, ugyanis mivel kevesen indultak ezen a versenyen, nem kellett kvalifikációt tartani. Mindenesetre Virág pályafutása második VK versenyén (ebben a statisztikában hivatalosan csak a főtáblás szereplést számolják, a kvalifikációt nem) egy 37. helyet jegyezhetett fel.
A japán turnén Sapporoban Virág megint csak lemaradt a továbbjutásról (51. és 43. volt a kvaliban) egy héttel később Zaoban viszont, normálsáncon, egy 47. hely után a második kvalifikációt sikerrel vette és a 36. helyen bejutott a főversenyre, ahol a 38. helyen zárt.
Az első sikeresen túlélt kvali pedig mint kiderült, fordulópontot jelentett Virág szezonjában, ugyanis ahogy visszatért a mezőny Európába, a következő, barcarozsnyói hétvégétől kezdve már minden egyes versenyen ott volt Virág a főtáblán. Romániában ráadásul még egy szintet sikerült ugrani, ugyanis a szombati versenyen versenyzőnk bekerült a második sorozatba is és végül a 30. helyen zárva a viadalt megszerezte pályafutása első VK-pontját, ami a magyar síugrás történetében is fontos mérföldkövet jelentett, hiszen korábban csak egyetlenegyszer, Fischer László tudott VK-pontot szerezni az 1984-es lake placid-i versenyen egy 12. hellyel.
Szerencsére ezúttal nem kellett több, mint 25 évet várnunk az újabb pontokra, noha Barcarosznyón Virág a második versenyen csak 34. lett, egy héttel később Obersdorfban egy 29. hellyel újabb két ponttal növelte gyűjteményét (a második versenyen kicsivel itt is kicsúszott a top30-ból, 32. lett). Hinzenbachban aztán egy 29. és 30. helyezéssel már mindkét nap sikerült a pontszerzés, a szezonban a csúcsot viszont Ljubnoban érte el versenyzőnk, ahol 25. lett, ezzel újabb 6 pontot szerezve összesen már 12 egység állt a neve mellett.
Ezek után bizakodva várhattuk a Raw Airt, ám a szezon vége sajnos nem úgy alakult, ahogy szerettük volna. Virágnak végülis egyetlen értékelt ugrása volt a norvég sorozat alatt az oslói prológon (26. lett), a verseny itt ugye elmaradt, Lillehammerben pedig sajnos egy bukás véget vetett az ezidáig fantasztikusan alakuló szezonnak. Versenyzőnk az első edzéssorozatban egy széllökés következtében megbillent a levegőben és elesett, amely során elszakadt a keresztszalagja, így néhány nappal azután, hogy hazatért Magyarországra meg is műtötték a térdét és várhatóan hathónapos rehabilitáció vár rá.
Ezzel együtt magyar szempontból ebben a szezonban még mindig sokkal több volt a pozitívum, hiszen akárhogy is, de felkerültünk a térképre síugrásban, Virág 12 pontjával 42. helyen zárta végül a félbeszakított VK-sorozatot, Magyarország pedig a 14. helyen végzett a nemzetek kupájában megelőzve Svédországot és Dél-Koreát.
Ami a férfi szakágat illeti, az ősz végén Török Eduárd viharos körülmények között távozott, míg Molnár Flóriánnak felemás szezonja volt. A 18. születésnapját nemrég ünneplő kőszegi ugró számára a nyár viszonylag jól sikerült, hiszen Barcarosznyón ismét pontokat szerzett a FIS-kupában, ami azt jelenti, hogy a következő szezonban is még biztosan indulhat majd a kontinentális kupában.
Flórián számára a télen két ifjúsági világverseny köré építették fel a programot, amelyek közül egyértelműen az ifjúsági olimpia sikerült jobban, ahol a mezőny durván felét maga mögé utasítva a 19. lett. Az évad másik fő eseményét jelentő oberwiesenthali junior világbajnokságot a szezon végén rendezték, és bár itt valamivel keményebb volt a mezőny, Flórián itt is becsülettel helytállt és az 52. helyet szerezte meg.
Ezzel együtt, ahogy Flórián édesapja és edzője, Molnár László elmondta, a fiatal tehetségben bőven lenne még több is, mint amit az idén láthattunk, így most azon dolgoznának, hogy ehhez megteremtsék a megfelelő hátteret.
Hogy aztán merre vezet akár a magyarok, akár a nemzetközi síugrómezőny útja a jövőben, azt a jelenlegi rendkívüli helyzetben még nem látni, egyelőre azt sem igen körvonalazódik még, hogy egyáltalán mikortól folytatódhatnak a versenyek és térhet vissza az élet nagyjából a normális kerékvágásba. Arról nem is beszélve, hogy a gazdasági válság, ami egybehangzó vélemények szerint követheti majd a járványt bizonyosan nehezebb feltételeket teremt majd a mostaninál, főleg hogy a síugrók eleve nem tartoznak a legjobban fizetett sportolók közé.
Mindenesetre bízzunk benne, hogy minél előbb jöhet majd a folytatás.
Síparadicsom Blog 